Hírek Eredmények Galéria Kapcsolat
A judo története
1882.-ben egy akkor 22 éves fiatalember, Jigoro Kano, több danos jiu-jitsu mester, az addigi harcművészeti ismeretei alapján megalkotta a ma judoként ismert küzdősportot.
Ez a fiatalember elszomorodva látta, hogy az akkori császársági rendszer – amit ma Meidzsi-korszaknak hívunk – mennyire háttérbe szorítja a régi szamurájok harcművészeteit, melyek évszázadokon keresztül meghatározták Japán egész társadalmi és szellemi értékét.
A szamurájok viselkedését, életfilozófiáját áthatotta az un. bushido, amely íratlan erkölcsi törvényük volt. Eszerint első helyen a hűség és bátorság állt. Az a szamuráj, aki komolyan vétett e szabályok ellen, az elvesztett minden megbecsülést, ami a szamurájok haláltmegvető rétegét megillette, sőt, nemcsak ő, hanem egész családja is megbélyegzetté vált, mert azt tartották, hogy a család rossz nevelése okozhatta csak, ha a harcos nem bizonyította hűségét uralkodója iránt. A vétkes szamuráj családja és saját becsületét azonban visszaszerezhette, ha sepukkuval, azaz rituális hasfelmetszéssel véget vetett saját életének.
A szamurájok szakmája a harc volt. Minden nagy hercegi – vagy csak gazdag földesúri – családnak megvolt a maga saját hadserege, melyek szinte állandó harcban álltak egymással. Így rengeteg egyéni harcművészeti iskola alakult ki, amelyek technikái titkosak voltak és így azok elárulása halálos bűnnek számított.
Voltak olyan iskolák, melyek azt hirdették, hogy a harcban legjobb ütni vagy rúgni, mások viszont a harcosok földredobását tartották a legeredményesebbnek. Ezek az iskolák aztán igazuk bizonyítására kihívták egymást viadalokra, ahol nem kímélték egymás életét.
A japán emberek ezeken a törvényeken felnőve lovagiasak, erősek, bátrak, valamint igen műveltek voltak, mert ez az életmód kitartásra, és a világ minél jobb megismerésére nevelt. a XIX. századi Japánban ezek az értékek elvesztek és mindenki a nyugati kultúrákat utánozta. Gyakran lehetett látni európai öltönyt és kardot viselő embereket, ami mai szemmel kissé furcsa lehetett.
A gyerekek nem sportoltak olyan kitartással, ami növelte volna fizikai erejüket és kitartásukat, ezért gyakran betegeskedtek, rosszul tanultak, nem tanulták meg tisztelni társaikat és szüleiket.
Jigoro Kano látta, hogy a régi japán szamurájok szellemében nem lehet tovább élni a modern Japánban, de kellenek olyan sportok, amelyekkel a gyerekek veszély nélkül kipróbálhatják erejüket és nagyon kemény fegyelemre nevelhetők.
Japánban a jiu-jitsu több száz éves múltra visszatekintő harci művészet volt. A régi szamurájok teljes harctechnikai agyagát tartalmazta a dobásoktól a kardkezelési eljárásokig és mindenre kiképezte a harcosokat.
Jigoro Kanonak szerencséje volt, mert az akkor még élő legnagyobb mesterektől, pl. Fukuda Hachinosuketól, Ishuze Mosamototól és Likubo Koheitől tanulhatott.
Amikor megalkotta rendszerét, amit “judo”-nak (“lágy út”-nak) nevezett el, elhagyta belőle a testi épségre veszélyes technikákat és sportolásra alkalmassá tette, így adta azt át a gyerekeknek és felnőtteknek.
A judo ma már olimpiai sportág, ami a judo hallatlanul emelkedő népszerűségét mutatja. Ahhoz azonban, hogy népszerűvé válhasson, sok Japán mesternek kellett külföldön bebizonyítani azt, hogy a fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat.
Egy eset játszódott le Amerika egyik kikötőjében. A mester felállíttatott egy küzdőteret és kijelentette, hogy aki őt legyőzi, az több száz dollárt kap. Persze a matrózok könnyű prédának nézték a 60 kg-os alacsony emberkét. Hatalmas lendülettel támadtak rá, aztán hogy-hogy nem, szépen orrukon, hátukon érkeztek a porba. Döbbenetes volt!
Mindenki meg akarta tanulni ezt a harci művészetet, de a kegyetlenül kemény edzéseket csak nagyon kevesen bírták ki.
Azóta az európai emberek is megtanultak úgy élni, hogy alkalmasak legyenek a judo tanulásra.